„Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy élj tör vény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.” – Mikeás 6:8.
Megalázkodni; a szó hétköznapi értelmében – nekem rosszul hangzik.
És mi a helyzet az Úr előtti megalázkodással? Sokszor tanakodom: Tényleg azt várja, hogy a porban csússzak előtte, s arcomon a könny sárrá dagassza a port? Tényleg, azt igényelné az én Uram, annak örül, hogy akit teremtett (pl. engem, téged és mindenki mást), ilyen állapotban jelenjen meg előtte? Vagy korbácsoljam magamat (szóval és korbáccsal), mert annyira szeretem Őt??!!
Mi szüksége volna erre?
Azt elismerni, hogy ő a leghatalmasabb, hogy ő az, aki a Teremtés csodájába bevont minket is – hitem szerint, pusztán ténymegállapítás. Hogy ő az én Uram (Halleluja!), az meg az én legjobb döntésem. Csodás megtérésem, felemelő, lebegő boldogságom: az Úré vagyok!
Az ő Végtelenségét és Mindenhatóságát hirdetnem – létem szinte tárgyszerű megállapításai. Nem önmagam lealacsonyítását kéri, hanem, hogy szabad döntésemmel fogadjam el Őt, ismerjem fel nagyszerűségét. És fogadjam el, hogy milyen kicsi vagyok Hozzá képest. Nem nehéz.
Na, és mi a helyzet mondjuk Pállal, vagy a négy evangélistával? Velük kapcsolatban hogy állok a ’megalázkodással’?
Miért, kéne? Szentek? Szentéletűek? Igen, de ők emberek, akik gyönyörűségesen követik az Úr rendeléseit, mennek, írnak, keresztelnek, hirdetik az Urat. De ugyanolyan emberek, mint te meg én. Pál maga mondja, hogy ő a bűnösök között a legelső. Ez biztos így is van, ő mondja.
Vajon miért olyan fontos a megalázkodás-kérdés nekem? Mert nem egyszer tapasztalom, hogy hajlamosak az emberek saját magukat mások akarata alá vetni. Másokat felmagasztalni, magukat leminősíteni, s nem ritkán, feledni az Urat.
Vajon miért van az, hogy egyes foglalkozások, mint az agysebész vagy az atomtudós általános megbecsülést és ámulatot váltanak ki az emberek többségéből?
Mindaddig, amíg az adott szakmák megbecsüléséről van szó, addig ez rendben is van, de gyakran, kimondva-kimondatlan hozzá is teszik vagy gondolják, hogy Na, de én! Én nem vagyok semmi (senki), nem érek semmit.
És ez az önkép aztán súlyos nyomokat hagy a lelkünkön, működésünkön, családi és egyéb kapcsolatainkon.
Pedig ahhoz, hogy szeretni tudjam felebarátomat, szeretni kell önmagamat.
És ez parancs. Kiváltságom és tisztem is értékelni az Úr teremtményét: másokat és saját magamat.
Csak gondoljuk el, mit tudna egy agysebész csinálni, ha hirtelen az én szakmámban kéne teljesíteni??? Az atomtudósról nem is beszélve. De, jó hír, nem kell, arra itt vagyok én! Ő a műtőben, én a számítógép előtt, az atomtudós a nagy részecske-gyorsítóban. A takarítónő, kezében a seprűvel, kitakarítja a munkahelyemet, hogy másnap is tudjak dolgozni. De jó!
Pedig néha saját magamat hozom lealázott, áldozati helyzetbe. Megalázkodom, ember, emberi dolgok előtt!
Ilyenkor nem az Urat bírálom? Leminősítem azt, amit Ő teremtett? Magamat?
Megalázkodásról sokat ír a Biblia, de szinte kizárólag az Úrral kapcsolatosan.
Amikor meg embertársainkkal szembeni alázatról szól, akkor azt a Biblia rendre a szeretet, a segítés és szelídség szavakkal egészíti ki. És ez több, mint vállalható. Célom lehet. Lásd szociális szféra, egészségügy, illetve mindenki, aki támogatja ezeket az embereket.
Szelíden, segítőn.
Kristóf Róbert
Ezen a héten is lesz csütörtökön Lelki Reggeli, 8:15-9:00 között, ahol erről fogunk beszélgetni. Szerdán pedig lesz Lelki Ebéd 12:30-13:30 között. Mindkettő továbbra is online formában lesz, várunk szeretettel! Csatlakozási linkek a www.lelkiebed.hu -n.
Kérdések a továbbgondoláshoz:
1. Vajon előfordult veled, hogy nem Urat, hanem embert imádtál?
2. Kerültél-e már dilemmába, hogy melyik előtt ’alázkodj’ meg?
3. Mindig értékeled-e, hogy az Úr teremtményeként csoda vagy?
Ha tetszett ez a Hétindító Üzenet, küldd el másoknak is!