Egy barátunk, Körössy László, leírta a Lelki Ebéd történetét. Jó olvasást hozzá!

Isten dolgozik a multiban – A Kezdet

Az Úr munkálkodásáról, írásos dokumentumok, szóbeli vallomások alapján a 2018/2019. év fordulóján.

I. rész

Azzal kezdődött, hogy a feleségem munkahelyéről különféle okok – külföldi munkalehetőség, leépítés – miatt elmentek máshova dolgozni azok az emberek, akikkel jóban volt, köztük azok, akikkel baráti kapcsolatot alakított ki. Magára maradt a multi központi épületében, a hatalmas, nyitott iroda (open office) ember-dzsungelében. Átszervezések is történtek, azután kialakult valamiféle munkarend, viszonylagos állandóság. A lelkében pedig egyre erősödött a magára maradottság, és – a munkahelyi problémák miatt – a kilátástalanság érzése.

A mi szempontunkból az Úr cselekvésének „kezdete” összekapcsolódik a feleségem elkeseredésének a kezdetével. A súlyos helyzetet jól érzékeltette, amikor egy reggelen az evangéliumból ismert jelenetből kölcsönvéve a Bethesda fürdőnél fekvő, segítségre váró beteg szavait, így fakadt ki: „Nincs emberem!” (Jn 5,7). Ültünk a konyhaasztalnál, lehajtotta a fejét. Imádkoztunk. A feleségem azért fohászkodott, hogy történjen már valami a munkahelyén, úgy érezte, nagyon magányos és kiégett. Az Úrhoz fordult segítségért, én pedig imádkoztam érte.

Visszagondolva a történtekre, az a reggel volt a kezdet, de ott, akkor erről sejtésünk sem lehetett. Feleségem aznap ugyanúgy, ahogyan húsz éve teszi, sietve elindult a munkahelyére. Gondokkal küszködve, reménytelenül is a reményt keresve, szomorúsággal a szívében. Nem tudhatta, hogy alig néhány óra telik el, és váratlanul, meglepetésszerűen megérkezik az Úr válasza az ő reggeli imájára. Jól előkészített ajándék várja: valami új és nagyszerű kezdődik az életében.

*

– Mondanom kell valamit – suttogta a fülembe a munkából hazajövet a feleségem. – De majd akkor, amikor kettesben leszünk – tette hozzá. Nagyon vártam az estét. Amikor már lefeküdtek a gyerekek, és elcsendesedtek, leültünk a konyhaasztalhoz.

Mindaz, amit ott, este lelkesen elmondott nekem, igazi lelki örömöt jelentett számomra is. Tanúja lehettem annak, ahogy Isten nyilvánvalóvá teszi: jelen van, és cselekszik az ő életében.

A következő hónapokban, években baráti beszélgetésekben újra és újra elmeséltem, amit a feleségem aznap este mondott, tanúságtételként hirdettem, továbbítottam mint örömhírt: a csodát, az Úr válaszát, az Ő teremtő cselekvésének megnyilvánulását. Kezdetét egy gyümölcsöző folyamatnak, amely azóta is töretlenül bontakozik.

Annak alapján, amit a feleségem elmondott, megpróbálom leírni azt, ami történt.

A multi cég nyitott irodájában dél közeledtével azon a napon is megkezdődött a szokásos mozgolódás, az emberek elindultak ebédelni. Egyenként vagy kisebb-nagyobb csoportokban távoztak a hatalmas teremből. Persze mindig maradt bent valaki, mert akadt még tennivaló, az ismerősök bevárták egymást, néhányan későbbre halasztották az étkezést.

A feleségem úgy emlékszik, hogy valami miatt még várt, nem indult el. Miközben a többiek sorra hagyták el a nagy irodatermet, ő az asztalánál maradt, talán az iratait rendezte, majd hamarosan arra eszmélt, hogy szokatlanul mély csend veszi körül. Ami addig soha nem történt meg: kiürült a terem. Meglepődve nézett körül. S ekkor észrevette, hogy a bejárat felől egy ismerős integet felé: Tamás, a multi cég másik osztályáról. – Mit akarhat? Bizonyára munka ügyben keres – gondolta.

Mindez 2013 telén történt. Tamással évekkel később, 2018 őszén vettem fel a kapcsolatot. A kérésemre leírta, ő hogyan élte meg ezeket a pillanatokat, és ezt az emlékezést e-mailben elküldte nekem. Ebből a vallomásból megtudtam, akkoriban éppen beteljesülni látszott Tamás régi vágya, hogy a munkahelyén létrejöjjön egy kis keresztény közösség. Kereste a hívő testvéreket, és egy-két emberrel már fel is vette a kapcsolatot. Valaki közülük felvetette, a feleségem is tagja lehetne a csapatnak. „Nem emlékszem már kristálytisztán, de rémlik, hogy Enikőhöz úgy léptem oda, hogy valaki (talán Ibolya?) azt mondta, hogy szerinte ő keresztény, talán érdekelné a dolog. Izgultam, ez nem egy szokványos kérdés, elsülhet rosszul is. Az volt bennem, hogy legszívesebben úgy kérdezném meg, hogy odamegyek az asztalához, ő ott van, de körülötte nincs senki, aki előtt ez kínos lehet nekünk, aki előtt Enikő vagy én zavarba jövünk. És csoda történt, odamentem, ahol Enikő dolgozik, és egy óriási terem közepén ült tök egyedül, mindenki más akkor ment el ebédelni. :))) És nagyon örült a kérdésnek, szóval ez a kis hitlépés nagyon gyümölcsöző volt, azóta is ő az egyik oszlopa a csapatnak.”

Tamás e-mailjéből azt is megtudtam, hogy ő 2007 augusztusa óta dolgozik ennél a multinál, és sokáig nem találkozott olyan emberrel, aki keresztény lett volna, sem a saját osztályán (marketing), sem más osztályokon. Néha imádkozott azért, hogy találjon a munkahelyén hívő testvéreket, de „hosszú ideig nem történt semmi”. Egészen 2013 teléig, amikor is valami elkezdődött. Így ír erről: „Összefutottam a hazafelé tartó buszon Kingával, aki szintén marketingesként dolgozott, bár azt hiszem ekkor már elég nyíltan vállalta, hogy nem marad sokáig a cégnél. Máig emlékszem, hogy ez egy 8-as busz volt, ami az Erzsébet-hidat elhagyva a dugóban zötykölődött felfelé a hegyre. Ott, és akkor úgy éreztem, vállalnom kell némi kockázatot, őszintén kell beszélnem a hitemről. Kingáról kiderült, hogy ő is szokott templomba járni, úgyhogy elmondtam neki a régi vágyamat, hogy bárcsak lenne a munkahelyünkön egy kis keresztény közösség. Kinga abszolút nyitott volt az ötletre, sőt kiderült, hogy ismer még valakit a cégnél, aki hívő.”

Az egyik ember hozta a másikat. Gyorsan összejött az öt, majd hat fős csapat: Tamás, Gabi, Kinga, Ibolya, Feri – és Enikő; akkorra már közéjük tartozott a feleségem is. A kis közösség az év vége közeledtével nagy lépésre szánta el magát: 2013 decemberében elhatározták, hogy a cégen belül megszerveznek egy karácsonyi áhítatot, ami merőben más lenne, mint a megszokott „ünneplés”, ami leginkább egy bulihoz hasonlít, piálással, miegymással. De az ünnephez méltó ötlet megvalósítása falakba ütközött: a belső kommunikációért felelős kollégák nem akartak „vallásosnak tűnő” programot meghirdetni egy világnézetileg semleges multinál.

Ibolya így emlékszik erre az időszakra: „Gabi szólt, hogy szerveződik egy keresztény csapat, találkozhatnánk, együtt imádkozhatnánk, és a multin belül általunk is terjedhetne az Örömhír. Nagyon örültem a lehetőségnek, fantasztikus ötletnek tartottam. Addig csak Gabiról tudtam, hogy keresztény, nagyon boldog voltam, hogy több hittestvérem van a cégnél. Szerveztünk egy kisebb meetinget”, ahol Tamás elmesélte, Kingával ketten azon gondolkodnak, hogy lehetnének rendszeres összejövetelek. Emlékszem, ahogy örültünk egymásnak, öten-hatan jöttünk össze, nagy volt a lelkesedés. Felmerült, hogy szervezünk egy ünnepséget, ahol a karácsony valódi üzenetét tárjuk az érdeklődők elé. Sajnos, ezt akkor nem engedélyezték a cégen belül, de a heti találkozások meg tudtak valósulni, és egyre többen jöttek az érdeklődő munkatársak.”

Ibolyát, majd Ferit is megkértem, írjon a találkozók, a Lelki Ebéd heti „rendszerének” kialakulásáról, a kezdetekről, és magam is papírra vetettem, amit a feleségemtől, Enikőtől hallottam. Reméltem, még időben elkapjuk emlékezetünk foszlányait, és megragadva az időben egyre távolodó eseményeket, valamint a hozzájuk kapcsolódó érzéseinket, kirajzolódik a történések láncolata, összefüggése, és valami más is megmutatkozik: gyönyörködhetünk az Úr munkájában és annak gyümölcseiben; láthatjuk, ahogy Isten „dolgozik” a világban, történetesen egy multiban.

Itt kell megjegyeznem, hogy Ibolya szempontjából a kis keresztény munkahelyi csoport megalakulása, – amely találkozások sorozatához, a Lelki Ebéd alkalmaihoz vezetett – egyben „elhívásának” kezdetét is jelentette. Így vall erről: „Mindenképpen Isten vezetésének tekintem/tekintettem a Lelki Ebédet. Megtérésem után, viszonylag hamar úgy éreztem, hogy Isten azt szeretné tőlem, hogy felvállaljam ismerőseim, munkatársaim előtt is a hitemet. Az első találkozón Tamás felkért, hogy én legyek a szervezője az alkalmaknak, hozzak létre egy levelező csoportot és minden alkalom előtt írjak körbe, hogy mikor lesz és ki lesz az, aki vállalja, hogy hoz „lelki táplálékot”, Igét. A Lelki Ebédre egy nagyszerű szolgálati lehetőségként tekintek, hiszem, hogy elhívásom van rá. Azért, mert létezik ez a lehetőség, többet foglalkozom az Igével, segít a nyitott szívvel járásban. Csodálatos, hogy ilyen sok keresztény testvért sikerült megismernem, akikkel együtt részt vehetünk az Úr munkájában.”

Amint Ibolya leírta, és ahogy azt Enikőtől is megtudtam, a találkozókra egyre többen jöttek az érdeklődő munkatársak a multi különféle osztályairól. Ibolya szavait idézve: „Isten gyönyörűen elszórt bennünket, hogy minden osztályon jelen legyen egy-egy testvér, hiszen valamennyien a multi más-más területén dolgozunk.”

Feri így ír a kezdetekről: „Valahogy kiderítették, hogy én is hívő ember vagyok, és megszólítottak. Mindig is érdeklődő, nyitott személyiség voltam (vagyok), és nagy izgalommal mentem a találkozóra, hiszen álmomban nem gondoltam arra, hogy egy multi világában ilyen egyáltalán létrejöhet. Öröm volt bennem és bizakodás, hogy a kis körből nagyobb is lehet. Ez az egész az őskeresztények katakomba-mozgalmaira emlékeztetett. Az illegalitásba’’ kényszerített kitaszítottak, de hitben erősek összekapaszkodása. Ezek voltak az érzéseim a kezdetekkor. Egyértelműen Isten keze volt benne az egész folyamatban.“

Feri egy folyamatról beszél, mert a következőkben látni fogjuk, hogy a kezdet Isten kezében nemcsak egy váratlan beavatkozás, valamiféle lökés, indítás csupán, hanem teremtő kezdet, ami magába foglalja a jövőt, – és ami épp ilyen csodálatos, a múltat is. A Bibliában azt olvassuk: Ő „szüntelenül munkálkodik”, és ezeket a szavakat János evangéliumának tanúsága szerint (5. fejezet) Jézus mondja, közvetlenül a Bethesda fürdőnél történt csodás gyógyítás után.

Enikőre gondolok, aki az élete jelentős részét a munkahelyén tölti (ahogy általában a felnőtt emberek), és aki egy reggelen kifakadt, hogy ezen a munkahelyen „nincs embere”. Ugyanazokkal a szavakkal fordult az Úrhoz, mint kétezer évvel ezelőtt az a beteg férfi a Bethesda fürdőnél.

A feleségemre gondolok, akit az Úr aznap meg is hallgatott, és elvezette hozzá Tamást, majd később Ibolyát, Ferit és a többieket is.

Miközben az írás segítségével próbálom megragadni a történtek lényegét, feltárul előttem egy természeti kép. Ahogy a búvópatakok, csermelyek vize folyóvá duzzad, s a csendes mellékfolyók táplálják a hömpölygő folyamot, úgy érnek egymásba az emberi életek, hordozva Isten tervét, mint éltető valóságot. A hétről hétre megújuló Lelki Ebéd kezdeteinél valahogy így érkezett el egymáshoz a munkahelyén hosszú éveken át várakozó, majd a hit lépéseit megtevő Tamás, a megtérését követően küldetéses lendülettel élő Ibolya, a világban nyitott lélekkel járó Feri, és Enikő, a feleségem. Az ő Úrhoz való odafordulása, vagy inkább odaborulása egybefonódott Isten konkrét, nagyvonalú válaszával, a válaszadás módja pedig megerősítő, bátorító gesztus volt Tamás felé, aki félve-izgulva készült megtenni a hit személyes lépését a multi cég hatalmas nyitott irodájában.

*

Példa nélküli, ahogyan létrejött a kis keresztény csapat, és amilyen rövid idő alatt rendszeressé váltak a Lelki Ebéd alkalmai. Sorra értek be Isten munkájának gyümölcsei, ahogy azt a későbbiekben is látni fogjuk. Az Úr határozottan, mégis szelíden és kreatív módon szőtte és szövi ma is az üdvösség hálóját, a krisztusi köteléket az emberek között, hinti a szeretet, az élő hit magvait az elidegenedetté vált világban.

A multinál egymást megtaláló 4-5 fős keresztény mag azután sem veszítette el a lendületét, hogy bátor karácsonyi kezdeményezésük falakba ütközött, és nem valósulhatott meg. Elindult a heti találkozók szervezése. Az alkalmat eleinte Lelki Kávénak nevezték el, de ahogy Tamás írta: „Gyorsan kiderült, hogy egy reggeli közös kávézás helyett a mindenki számára legkönnyebben megoldható és a leginkább megfelelő közösségi találkozási forma az ebéd, úgyhogy Lelki Ebéd lett a neve.”

2014. január 14-én létrejött az első ilyen találkozó a multihoz közeli, tágas önkiszolgáló étteremben.

Akkor még csak egy csoporttal dolgoztunk, de ma már rendszeresen két csoportban zajlik a Lelki Ebéd. Két külön téma adott (a készülő szabadon dönthet arról, miről fog beszélni, azt tárja elénk, amit a szívére helyezett az Isten), ki, melyik témáról szeretne hallani, ahhoz a csoporthoz csatlakozik”—írja Ibolya.


II. rész

Amikor 2018 őszén felhívtam Tamást, és megkértem, válaszoljon néhány kérdésemre, amelyek a Lelki Ebéd kezdeteire, kialakulására vonatkoznak, a beszélgetés közben egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy olyan tevékenységbe fogtam, ami hasonló a nyomozókéhoz. Ez részben igaz is, nyomozásra adtam a fejem, mielőtt kutatni kezdtem.

Most kincsek után kutatok, küldetésem biztos tudatában. Boldogító küldetés ez, amelynek a célja nem más, mint láttatni az élő Isten cselekvését a világban. A módszerem a következő: leírásokból és szóbeli közlésekből indulok ki. Azután ráhagyatkozom az Úrra, szemlélődöm: olykor csak várakozok – és figyelek.

Lelkesítő látni, ahogy a történetek és az események szövevényéből – azok által és azokban –kibontakozik Isten munkája, megszületik, létrejön valami új, belenyílik az általunk érzékelhető valóság sűrűjébe, és kinő, mint egy százszorszép a mohos gyepen. Örömmel időznék ennél a gyönyörködtető kezdetnél, legszívesebben nem is lépnék tovább.

A munkám elején, az első e-mail elküldése után persze felmerült a kérdés, hogy kapok-e majd válaszokat, de a küldetésem biztos tudatában töretlen békesség volt bennem. Hála az Úrnak, a válaszadók közül senki nem értette félre a „nyomozásomat”, nyilvánvaló volt számukra, hogy a kérdéseim forrása nem puszta kíváncsiskodás vagy felszínes érdeklődés, hanem az élő Isten dicsőítésének öröme; s bizonyos vagyok abban, hogy átélték, minden válaszadás hitvallás is egyben.

A tevékenységem célja tehát nem más, mint a Világosság tetteinek elbeszélése, írásban való rögzítése. Ez a munka, éppúgy, mint bármely felfedezőút, meglepetéseket is tartogat. Ha a tenger mélyére merészkedünk, igazgyöngyökre bukkanhatunk, a sivatagban vízlelőhelyre, az esőerdőben új növény- vagy állatfajokra, a csillagokat fürkészve pedig korábban nem látott összefüggésekre. Valami hasonló történik akkor is, amikor Istent keressük.

Az első kincsek az e-mailben érkezett válaszok voltak: Tamástól, Ibolyától, Feritől. Később a vallomások, az emlékezések mozaikdarabjaiból összeállt a kép, amely azután újabb részletekkel gazdagodott.

Meg kell említenem, hogy már a „nyomozás” kezdetétől foglalkoztatott egy kérdés, vissza-visszatért, távolról közelített, mint a sziklaorom felett köröző ragadozó madár. Csodálatos, ahogyan az Úr létrehozta a Lelki Ebédet, de vajon a hetente ismétlődő találkozásoknak lettek-e konkrét lelki gyümölcsei, s ha igen, azokról hogyan szerezhetnék tudomást? Már az első e-mail-váltások során előkerült ez a téma, s a feleségemmel beszélgetve is sejtettem, érzékeltem, hogy a Lelki Ebéd hatása sokrétű.  A Tamással megkezdett levelezés után néhány hónappal, az új év elején azután egy döbbenetesen egyértelmű és tárgyilagos válasz érkezett erre a kérdésemre, úgy hiszem, az Úr rendelése szerint.

Január másodikán történt, az év első munkanapján. Délután öt óra lehetett, a feleségem hívott telefonon. Röviden beszélt: „Siess haza, lesz számodra egy kis meglepetés! Lehet, hogy már olvastad a mai levelezésekben!”, majd gyorsan elbúcsúzott. Vidám volt a hangja, és én is egészen felélénkültem a szürke, fárasztó nap után. Lezártam már a számítógépet, éppen hazaindultam, amikor hívott.

Enikő már várt otthon, leültetett a konyhaasztalhoz, elővett a táskájából egy színes szalvétával díszített kis fűszeres vagy talán dzsemes üveget. – Olvastad Tamás e-mailjét? – kérdezte. — Nem, amikor hívtál, már lekapcsoltam a gépet.  

Kezembe vettem a díszes üveget. Sejtelmem sem volt, mi lehet benne.  Közelebbről nézve láttam, hogy a ráragasztott szalvétán csipkebogyóágak pirosló rajzolata fut körbe. Letekertem a fedelet.  Az üvegben színes papírcsíkokat találtam, rajtuk három-négymondatos írásokat. Ahogy elolvastam az első mondatot, azonnal megértettem, hogy kincsek tárházát kaptam ajándékba, mintegy palackpostát Istentől: a Lelki Ebéd résztvevői fogalmazták meg, miért fontosak számukra a hetenkénti találkozások. Íme, a gyümölcsök! Lám, az Úr ismét meglepett. Ez jellemző rá. Elém jön. Nem gátolja semmi. Jön, és hozza az ajándékát. Ezúttal a kutatómunkám folytatásában, a küldetésemben erősített meg.

A szívem ujjongott, boldog voltam. A feleségem elmondta, hogy a Lelki Ebéd egyik alapembere, Hajni vetette fel az ötletet, kiosztották a papírlapocskákat, és összegyűjtötték a vallomásokat ebbe a kis üvegbe, amit Enikő megkapott egy napra. Lefekvés előtt elolvastam Tamás e-mailjét: „Enikő visz ma neked haza Lelki Ebéd ügyben sok szívmelengető cetlit :).”

Amikor ezeket a sorokat írom, arról értesülök, hogy a legutóbbi Lelki Ebéd már három csoportban zajlott. Remek választás volt azz az önkiszolgáló étterem, van elég hely ennyi embernek is, gondoltam. Ez is gyümölcs: egyre többeket érdekel a Lelki Ebéd, és ahogy Ibolya írta, már nemcsak a multiból, hanem más munkahelyekről is jönnek, „közelben dolgozó testvérek, akik az étteremben csatlakoznak hozzánk”.

Mindig hálát adunk azért, hogy Isten elkezdte a munkát itt a cégen belül, és hogy egyre többen csatlakoznak, érdeklődnek” – teszi hozzá Ibolya.“ Kéthetenként tartunk egy-egy imaalkalmat is egy irodában, általában csütörtökön, vagy péntek reggel. Imádkozunk azokért az emberekért, akiknek aktuálisan szükségük van imatámogatásra. Magáért a misszióért is imádkozunk, hogy az Evangélium minél több emberhez eljusson.” Tamás egyik levelében így ír ezekről az imádságos alkalmakról: Számomra a Lelki Ebéd működése minden héten egy valódi csoda, ami emberileg nem indokolt, nem megérdemelt, nagyon fontos hozzá az ima-háttér.”

Az imák sorozata, csakúgy, mint Enikő reggeli fohásza meghallgatásra talált. Olvassuk el figyelmesen a papírcetliket, a név nélkül, szabadon és őszintén megfogalmazott vallomásokat a Lelki Ebédről:

„Sok testvért, barátokat kaptam itt, imameghallgatásokat, új ismereteket a Bibliáról, a hitről, Istennel szorosabb kapcsolatot, áldásokat.”

*

„Köszönet a sok őszinte beszélgetésért, segítenek, hogy a hétköznapokban a lényegre fókuszáljak és növekedjek hitben, reményben, szeretetben.”

*

„Úton tart, megerősít, kiigazít, örömöt ad, szeretetet, és elfogadást adott nekem a Lelki Ebéd.”

*

„Értelmet ad a munkahelyemen  való létemnek. E nélkül üres lenne, és néha kibírhatatlan.”

*

„Barátokat adott, a nehéz napokban biztatást, energiát, hitmélyítést kaptam. Örülök a közösségnek.”

*

„Nagy öröm, hogy egyre többen vagyunk és el mertem hívni közvetlen kollégáimat is, akik már többször is eljöttek. Imádkozzunk, hogy egyre többen legyünk!”

*

„Új közösséget kaptam! Nem volt olyan alkalom, hogy ne tanultam volna valamit, vagy ne ébredt volna új gondolatom. Sokkal többet és mélyebben imádkozom.”

*

„Új impulzusokat, új élményeket kaptam, megerősítést. Azóta, hogy csatlakoztam, mélyebb lett a hitem, lelkesebb lettem, sok új gondolatom támadt.”

*

„Nagyon sokat adott. Hetente egy biztos pontot jelent, új kis családot, rengeteg gondolkodni valót, adományozási alkalmat, reményt, hogy az alkalmak által közelebb kerülök Istenhez.”

*

„Olyan sokat épülünk egymás hite által. Bárcsak minden munkahelyen lenne ilyen!”

*

Erőt és támogatást kaptam a Lelki Ebédtől, mert ez egy újabb Isten csodája, hogy egy ilyen termő gyümölcsös fa fejlődött ki a cudar, barátságtalan, szikár talajból.”

Ez az általam utolsóként legépelt vallomás egyenesen a szívembe talált. Lelkesített, hogy valaki rajtam kívül is megfogalmazta ujjongó rácsodálkozását a Lelki Ebédre, amely meglehet, egykor az evangélium terjedésének áldott gyökerévé válik.


III. rész

A Lelki ebéd kezdetének eseményei közé tartozik az is, ami arra késztetett, hogy a történteket írásban rögzítsem. Ez a belső késztetés, az „ötlet” eredete is Isten munkálkodásának része. A nagy összefüggés része.

Most azt az egész folyamatot nézzük, amelyet nem szakíthatunk ki a valóság teljességéből, s amelyre úgy tekintünk, ahogyan az életben megmutatkozik.

Nehéz meghatározni valaminek a kezdetét. Erdei tisztás nincs erdő nélkül, de vajon hol, melyik fűszálnál kezdődik a tisztás, és melyiknél az erdő? A töprengés helyett inkább gyönyörködjünk a látványban.

Isten tevékenysége a világban kifürkészhetetlen, erről a Bibliában is olvashatunk (Róm 11,33), de időnként felismerhetővé válik a történésekben, amelyekre elménk, szívünk, lelkünk felfigyel: látást kapunk az Úrtól, megragadja a figyelmünket, és fényre derülnek útjai, vagy legalábbis ösvényei.

A Lelki ebéd kezdetének történetéből világossá válik, hogy Isten tevékenysége az általa rendelt módon összekapcsolódik az imáinkkal, a hozzá való odafordulásunkkal. Az ő titka, hogy ez miként valósul meg, ami azonban bizonyos: Jézus kifejezetten biztat minket az imára.

Isten iránti hála és csodálat ébredt bennem, amikor a feleségemtől először hallottam, hogy keresztény kollégák találtak egymásra a multicégnél, ahol dolgozik, és létrejött a Lelki ebéd. Egész lényemet magával ragadó örömmel töltött el, hogy az Úr ilyen konkrétan válaszolt az imánkra: bevonta Enikőt a tervébe, a tevékenységébe, és ugyanazon „mozdulattal” meg is ajándékozta. Mindezt olyan elképesztő egyértelműséggel tette, mint ahogy azt az evangéliumban látjuk a Bethesda-fürdőnél hosszú évek óta veszteglő, szenvedő ember meggyógyításánál.

Attól a naptól kezdve, hogy Enikő keresztény társakra talált a munkahelyén, örömömben szüntelen Istent dicsőítettem, és hálát adtam mindent átható valóságáért, igazán eredeti munkálkodásáért, felemelő figyelméért, tapintatáért. Várva vártam az alkalmat, hogy tetteiről beszélhessek másoknak is, rokoni, baráti körben, házascsoportban. Vittem az örömhírt, lelkesen beszéltem arról, ami a feleségemmel történt, s aminek a tanúja lehettem.

Enikő talán túlzónak látta a lelkesedésemet, valahogy zavarta ez a „felhajtás”, személyesebbnek érezte az egészet, ezért megkért, hogy másokkal beszélgetve ne hozzam elő minduntalan ezt a témát.

Visszafogtam magam, ahogy csak tudtam – több-kevesebb sikerrel. Belső örömöm azonban nem múlt el, imádkoztam a Lelki ebéd sikeréért. Igen ám, de szószátyárságom révén az egyik házascsoportban, értesülve a történtekről, további imádkozók csatlakoztak a Lelki ebéd  ügyéhez: éppenséggel a csoportvezetők: Éva és Pali. Erről azonban nem szóltak nekem. E „háttérimáról” sokáig nem tudtam semmit.

Akkor derült ki a dolog, amikor szükségesnek éreztem, hogy értesítsem őket a Lelki ebéd egyik „kampányáról”.

Tamás ötlete nyomán szerveződtek és szerveződnek ezek a kampányok, amelyekről így írt az egyik e-mailjében: „Jó, ha egy közösség életében vannak olyan időszakok, amikor az emberek egy-egy lelki kérdésre összpontosítanak. Legutóbb a napi áhítattartásról, a bibliaolvasásról szólt a kampány. Hat héten át bátorítottuk egymást a napi csendességre, s ez nekem személy szerint máig ható lendületet adott. Egy év eltelt, s nagyon szerettem volna egy újabb kampányt, egy fókuszált időszakot. Sok igehirdetést hallottam akkoriban a nehézségekről, a szenvedésről, amelyek nem lehangoltak, hanem inkább bátorítottak; ezt szerettem volna továbbadni a többieknek. »Kalapácsok«, ez lett a kampány címe, valahogy ez ragadt bele a fejembe. Hat héten át beszélgettünk azokról a »kalapácsokról«, amelyeket Isten megenged, pedig fájnak, megrepesztenek, megtörnek minket: nehézségek a munkában, a gyerekekkel, a betegségekkel, a halállal kapcsolatban, nehézségek a házasságban. Ezek a kalapácsok »alap-ácsok« is, ezek adnak valódi, erős alapot a sokszor amúgy langyos és felszínes Isten-kapcsolatunknak. Ilyenkor derül ki, hogy Istent azért szeretjük, mert minden olyan jó, vagy pedig önmagáért, akkor is, amikor az élet nehéz.”

A Kalapácsok-kampány idején egy-egy hetet vállaltak a Lelki ebéd csoport tagjai; a feleségem a házasság témájáért felelt.  Előadást tartott a szerdai ebéden, és a hét többi napjain kör-emaileket küldött a csoportnak: elgondolkodtató idézeteket, felvetéseket, tanúságtételeket. Nagy odaadással, rengeteget készült erre, és sokat töprengett azon, hogy az utolsó napon mi legyen a levél tartalma. Eszébe jutott, hogy sok évvel ezelőtt készült egy interjú  Évával és Palival, a házascsoportunk vezetőivel, akik megtérésükről, házaskapcsolatuk átalakulásáról, és a Bibliai Házassággondozó Szolgálatban való elkötelezettségükről vallottak nagyon őszintén, hitelesen. Elküldte tehát a kampányhét utolsó kör-emailjét, csatolva az interjút.

Ibolya jelzett vissza elsőként: „Ez nagyon erős befejezés volt, remélem, sokan elolvassák!”

A házascsoportunk vezetőinek tanúságtétele telitalálatnak bizonyult.

Úgy gondoltuk, erről azért értesítjük Paliékat, még akkor is, ha az interjú közzétételéhez nem kellett az engedélyük, hiszen a beszélgetés már korábban nagy nyilvánosság elé került, megjelent egy országos hetilapban.

A következő házascsoporton el is mondtunk Paliéknak mindent, részletesen beszéltünk a Kalapácsok-kampányról. Elállt a szavuk, csodálkozva néztek egymásra, azután pedig ránk, végül Éva szólalt meg: „Már itt tart a Lelki ebéd!? Tudjátok, hogy éppen annak a kampánynak a hetében, de már előtte is imádkoztunk ennek a munkahelyi missziónak a folytatásáért, a sikeréért, és hálát adtunk Istennek, hogy ezt létrehozta?” Ekkor tudtam meg, hogy háttérimáikkal ők is „egyengetik” a Lelki ebéd kibontakozásának útját.

Sokadik példája ez annak, hogy milyen gyümölcsöző lehet az Úrhoz való odafordulásunk, az őszinte imánk.

Az Éva és Pali által vezetett házascsoport más módon is kapcsolódik a Lelki ebédhez. Egyrészt nekik köszönhetjük, hogy egy nyári csendes héten személyesen megismerkedhettünk Cseri Kálmán református lelkésszel, s a vele való találkozásunk utáni nap reggelén elkezdtünk kettesben imádkozni, Bibliát olvasni. Ez azután olyan szokássá vált az életünkben, amelyet – kisebb megszakításokkal – nap mint nap gyakorlunk.

Mostanra vált világossá, hogy a reggeli imaalkalmaink biztosítják azt a „fórumot”, amelyen többek között elhangozhatott Enikő elkeseredett kifakadása is az Úr felé („Nincs emberem”). Ott, a konyhaasztalnál imádkozva megfogalmazhatta mély vágyát; Istenhez fordult, és meghallgatásra talált.

Ez a házascsoport még egy ponton kapcsolódik a Lelki ebédhez, nevezetesen a kialakulásának elbeszéléséhez, annak írásban való rögzítéséhez.

Mint említettem, a feleségem diszkrétebben kezelte a Lelki ebéddel kapcsolatban vele történteket, mint én; alig beszélt erről.

Hónapok, majd egy-két év telt el így. Paliék csoportjában szorosabb baráti kapcsolatunk alakult ki egy nagyon kedves házaspárral. Az ő életüket mély szenvedés kíséri, a feleség súlyos, sőt feltartóztathatatlanul súlyosbodó betegsége. E házaspár nagy ajándék a számunkra. Természetes, hogy őszintén beszélhetünk egymással a problémáinkról, de a baráti találkozásaink sokkal inkább önfeledt együttlétek, sok nevetéssel. Egy kora őszi estén meghívtuk őket vacsorára. Eljött a kislányuk is, aki az étkezés után a lányainkkal elvonult a gyerekszobába, mi pedig nyugodtan társaloghattunk.

Soha nem felejtem el azt az estét. A beszélgetés során egyszer csak úgy fordult a szó, hogy Enikő a legnagyobb természetességgel elkezdte mesélni a Lelki ebéd, s benne a saját történetét. Ragyogott. Átszellemülten idézte fel a történeteket, lelkesen, Isten iránti hálával a szívében.

Emelkedett lélekkel hallgattam őt, a megérkezés örömével, mint a tengeri hajós, ki éppen partot ér. Megkönnyebbültem. Nagy belső nyugalom lepett meg, a helyemen éreztem magam a teremtésben. Tisztán, egyértelműen felfénylett a szívemben a bizonyosság: megérett az idő arra, hogy megírjam a Lelki ebéd kezdetének történetét, Isten csodálatos, nyilvánvaló munkálkodását Enikő munkahelyén, és az életünkben.

Itt végződik a Lelki ebéd kezdetének elbeszélése. A Lelki ebéd folytatódik.

Írta: Körössy László, 2019 május